Heti imacélok - november 3-10 - IZGALMAS TAPASZTALAT - MAGYAR IMACÉLOK

Ezen a héten arról olvashatunk tapasztalatot, HOGYAN VÁLASZOLT ISTEN EGY FIATAL KITARTÓ IMÁIRA azzal kapcsolatban, milyen életutat válasszon.

Itt találod az összes tapasztalatot és imacélt: http://100napimadsagban.blogspot.hu/

Heti imacélok

(2019. november 3-10.)

·       Imakérés: Kérünk, imádkozzatok a világ különböző divízióiért, amelyek most kezdik el évvégi üléseiket! Imádkozzunk azért, hogy Isten vezesse őket és a Szentlélek legyen jelen üléseiken!

·       Imakérés: Imádkozzunk, azért, hogy Isten adjon erőt és egészséget egyházunk vezetőinek és vigyázzon rájuk az úton! Imádkozzunk ugyanezért a helyi lelkészeinkért és vezetőinkért!   

·       Imakérés: Imádkozzunk azokért, akik vesztességekkel és szívfájdalmakkal küszködnek! Többen nemrégiben veszítették el szeretteiket betegségben vagy balesetben. Imádkozzunk vigaszért és békességért!

·       Imakérés: Imádkozzunk „A legjobb út az egészséghez” időszakos klinikáért, amelyet április 8-10-re terveztek Indiana állam Indianapolis városában a Generál Konferencia előtt időszakra! Imádkozzunk minden részletért és azért, egy bizonyságtételül szolgáljon Indianapolis lakóinak. Az angolul tudók itt bővebb információt kaphatnak: https://pathwaytohealthvolunteer.org

·       Imakérés: Kérünk, imádkozzatok a következő Generál Konferencia ülésszakért, amely Indiana állam Indianapolis városában kerül megrendezésre 2020 júniusában és júliusban! Már most nagyon sok logisztikai feladatot ki kell dolgozni. Imádkozzunk Isten tökéletes vezetéséért, és azért, hogy az ülésszak ne csupán a küldötteknek és a jelenlévőknek jelentsen egy életet megváltoztató tapasztalatot, hanem sok ezer embernek Indianapolisban és környékén.

Magyar imacélok:

·       Imakérés: Kérünk, imádkozzatok a magyar Unió e heti imacéljaiért: Globális Misszió; Székesfehérvár „A” és Székesfehérvár „B” Hites Gábor, Szilvási-Csizmadia Andrea; Szeged – Osvald László munkatársakért.

·       Imakérés: Imádkozzunk gyülekezeteink evangélizációs és missziós programjaiért!

·       Imakérés: Imádkozzunk az unió és egyházterületek jövő évi terveiért, amelyeket most fektetnek le az egységek!

·       Imakérés: Imádkozzunk a magyarországi befolyásközpontokért (Debrecen, Miskolc és az újabb lehetőségekért)!

Imádkozni és várni –  Írta: Gerald Klingbeil

„Képzett zenész akarok lenni” – mondta kész tényként dobos barátom, Georg, amikor a jövőről gondolkoztunk utolsó éves gimnazistákként. Nem volt tétovázás – Georgnak határozott terve volt. Alejandro, a másik közeli barátom filozófiát és irodalmat akart tanulni a Freiburgi egyetemen. Mások az üzleti életben, vagy az informatika területén jelölték ki karrierjüket. Én bizonytalankodtam.

Két évvel korábban megkeresztelkedtem és csatlakoztam a Hetednapi Adventista Egyházhoz. A gyülekezeti közösségben nőttem fel és soha nem távolodtam el – de ez a döntés 1981 januárjában egy különleges döntésnek bizonyult. Tudatosan Istennek akartam adni az életemet. Ez nem csupán a szüleim hite volt, hanem az enyém is lett. Egyedüli adventistaként az osztályomban (az egész évfolyamon összesen két elkötelezett keresztény volt), gyakran voltak olyan pillanataim, amelyek megpróbálták a hitemet. Miközben teljes része voltam az iskolának és kivettem részemet a tanterven kívüli tevékenységekben is – tudtam, hogy más vagyok, mint a többiek.

Keresztségem után a nyári szünetben három hetet töltöttem ifjúsági missziós táborban. Három héten át, új és interaktív módon tanulmányoztuk a Bibliát. Zenét szereztünk, szöveget írtunk és az utolsó hétre egy koncert sorozatot terveztünk. Minden nap embereket látogattunk Lindau sétálóutcáin, abban a városban, amely a Boden-tó partján található. Volt zene, pantomim és szórólap – sok utat találtunk az emberekhez. Együtt imádkoztunk és rácsodálkoztunk arra, amikor sokszor Isten azonnal válaszolt. Az Apostolok cselekedeteinek történeteiben éreztük magunkat ez alatt a három hét alatt. Ez a tapasztalat megváltoztatta az Istenhez való viszonyulásomat. Abban az évben testvéremmel együtt meghívtunk másokat is, hogy kezdjünk el közösen egy zenei missziót, amely majdnem 10 évig tartott és sok ezer vallásnélküli embert megérintett.

Három évvel később befejeztem a gimnáziumot és azon gondolkoztam, hogy mit kezdjek az élettel? Szolgáljam a Megváltót teljes munkaidőben? Összetörtnek éreztem magam. Szeretettem a zenét és a zeneterápiára gondoltam. Érdekelt a szolgálat és gondolkoztam az orvosi pályán. Két nagyapám és az édesapám is adventista lelkészek voltak. Ismertem a lelkészgyermek életet, de nem voltam biztos, hogy folytatni akarom a lelkészkedés családi hagyományát. Édesanyám, aki megrögzött támogatója volt a szolgálatban való részvétemnek, próbált eltanácsolni a lelkészi pályától: „Nehéz a lelkészi szolgálat” – mondta. „Fel fog emészteni téged.”

A nyári missziótábor óta, az egyházterületünk ifjúsági szolgálatának vezetője Werner Renz közeli barátom és mentorom lett, aki nagy hatást gyakorolt életemre. Amint megosztottam vele kérdésemet Isten tervéről és a szolgálatról, egy fontos javaslatot tett: „Gerald, tudom, hogy Istent érdekli a jövőd. Tud ezekről a kérdéseidről. Imádkozzunk együtt minden nap, hogy Isten mutassa meg számodra az igazi utat. Az ő karja nem rövidült meg.” Ezt az imára való elköteleződést két év imádság és várakozás követte.

1984-ben Németországban még mindig kötelező volt a sorkatonaság minden egészséges fiatalember számára, ami 15 hónap kiképzésből és szolgálatból állt. A legtöbb keresztény, beleértve az adventistákat is, lelkiismereti okok miatt megtagadták a fegyveres katonai szolgálatot. Ha ezt engedélyezték, akkor 18 havi polgári szolgálattal ki lehetett váltani. Azok viszont, akik teológiát tanultak, mentesek voltak ettől. Mivel még mindig nem láttam tisztán Isten velem való tervét, és nem akartam lelkésznek tanulni csak azért, hogy elkerüljem a katonaságot, két hónappal az érettségi vizsgám után elkezdtem a polgári szolgálatot a való világban. Segédápolóként szerettem volna dolgozni egy közelünkben levő kórházban. Sok év tanulás után hirtelen a való világban találtam magam, műszakos beosztásokkal, fárasztó (néha kimerítő) munkával, sokféle munkatárssal. Nap mint nap találkoztam halálesetekkel is.

Még mindig szorgalmasan dolgoztam a gyülekezeti szolgálatokban és a zenei misszióban, de várakoztam. Ahányszor csak Wernerrel találkoztam, kérdőleg tekintett rám. Mindig megrántottam a vállamat: még nincs válasz. Úgy tűnt, hogy Isten időt szán rám, hogy megtanuljam a lelki kitartást. Ez nem egy 100 méteres gyorsfutás, hanem egy maraton volt. Tovább imádkoztunk és vártunk.

(A tapasztalat második részét a következő héten folytatjuk, amelyben Gerald megosztja velünk azt, ahogyan Isten vezette az életben és meghallgatta imáit).

Gerald A. Klingbeil még mindig szeret hegyez mászni és élvezi meghallani Isten hangját. Jelenleg az Adventista Világ folyóirat társ szerkesztője. Feleségével Chantal-lal és három lányukkal a Maryland állambeli Silver Spingben laknak az USA-ban. Ez a tapasztalat eredetileg az Adventista Világ folyóirat 2013 júliusi számában jelent meg. Most engedéllyel adjuk közre ismét.