Heti imacélok - november 10-17 - IZGALMAS TAPASZTALAT - MAGYAR IMACÉLOK

Ezen a héten arról olvashatunk tapasztalatot, HOGYAN VÁLASZOLT ISTEN EGY FIATAL KITARTÓ IMÁIRA azzal kapcsolatban, hogy milyen életutat válasszon.

Itt találod az összes tapasztalatot és imacélt: http://100napimadsagban.blogspot.hu/

Heti imacélok

(2019. november 10-17.)

·       Imakérés: Kérünk, imádkozzatok a Teljes Tagbevonás eseményért, amelyet 2020 májusára terveznek Pápua Új- Guineában! Imádkozzunk minden részlet tökéletes előkészítéséért!  

·       Imakérés: Kérünk, imádkozzatok Japánban élő gyülekezeti tagjainkért, akik missziós terveket készítenek a 2020-as tokiói olimpiára! Imádkozzunk azért, hogy Isten már most készítse a versenyzők és nézők szívét, hogy felfedezzék azt, hogy Isten egy sokkal fontosabb versenyre hívott el bennünket, amelyben nem érmet szerzünk, hanem örök jutalmat.    

·       Imakérés: Imádkozzunk a kolumbiai ADRÁ-ért és a Bucaramangában és Medellinben levő adventista gyülekezetekért, akik segíteni igyekeznek a venezuelai menekülteknek, akik az otthoni instabil helyzet miatt menekülnek. Imádkozzunk azért, hogy Isten adjon békességet és bátorságot testvéreink sokaságának, akik rendkívül nehéz körülmények között élnek Venezuelában!

·       Imakérés: Imádkozzunk fiataljainkért, akik olyan országokban élnek, ahol vallási üldözés folyik! Imádkozzunk azért, hogy szilárdan megálljanak hitükben, és erőteljes bizonyságtevők legyenek Isten dicsőségére!

·       Imakérés: Imádkozzunk azért, hogy Isten bőségesen árassza ránk Szentlelkét és mutassa meg, hogyan lehetünk még hatékonyabb bizonyságtevői az Ő dicsőségére!

·       Imakérés: Imádkozzunk azért, hogy Isten bőségesen árassza Szentlelkét a helyi gyülekezetetekre! Imádkozzunk azért, hogy a Szentlélek olyan hatalmas munkát végezzen, hogy az emberek vonzódjanak a gyülekezetekbe, ahol megláthatják Isten hatalmas tetteit.  

Magyar imacélok:

·       Imakérés: Kérünk, imádkozzatok a magyar Unió e heti imacéljaiért: Adventista könyvkiadás; Szigetszentmiklósi Misszió – Dr. Szabó János; Szentes – Kovács László, valamint Zágonyi Tiborné nyugalmazott munkatársért.

·       Imakérés: Imádkozzunk gyülekezeteink evangélizációs és missziós programjaiért!

·       Imakérés: Imádkozzunk az unió és egyházterületek jövő évi terveiért, amelyeket most fektetnek le az egységek!

·       Imakérés: Imádkozzunk a magyarországi befolyásközpontokért (Debrecen, Miskolc és az újabb lehetőségekért)!

Emlékezzünk Isten hívásának realitására – Írta: Gerald Klingbeil

[Ez a második része a megválaszolt imáról és az Isten vezetéséről szóló tapasztalatnak. Ide kattintva olvashatod a tapasztalat első részét, amelyet múlt héten adtunk közre:

http://100napimadsagban.blogspot.com/2019/11/m.html ]

Tizennégy hónappal később, még mindig Isten vezetésére vártam. Órákat töltöttem azzal, hogy a jövőmről gondolkoztam és imádkoztam – egyedül, a családommal és a barátaimmal. Úgy tűnt, hogy Isten hallgat ebben az ügyben és én azon gondolkoztam, hogy vajon miért? Már majdnem befejeztem polgári szolgálatos katonaságomat, amikor két hét szabadságra mentem. Kora októberi ősz volt Európában, és a legjobb barátommal Mathias-szal úgy döntöttünk, hogy hegyet mászunk a svájci Alpokban. Kevés pénzzel, de két jól megpakolt hátizsákkal, egy fémvázas sátorral és sok lelkesedéssel felszerelkezve indultunk el a St. Moritz felé. Az első hét tiszta gyönyör volt: kék ég, napsütés, hűvös éjszakák, jéghideg víz és magas hegycsúcsok. A hetet 3000 méter körüli magasságban, hegymászással töltöttük.

Pénteken délután, amint egy meredek emelkedőn haladtunk úticélunk felé, ahol a szombatot töltjük majd, az időjárás hirtelen megváltozott. Felhők száguldoztak a hegycsúcsokon és a hideg szél eszünkbe juttatta azt, hogy ősz van. Elértük a hegytetőt, amely egy kis tó közelében volt, tele gleccservízzel. Nemsokára készen állt a sátrunk és hálózsákjaink is, hogy nyugovóra térjünk. Felfrissülésként megmártóztunk a jéghideg tóban, megettük forró levesünket és készen voltunk a szombat fogadására. Öt nap intenzív túrázás és hegymászás után örömmel fogadtuk a pihentető szombatot, és gyorsan elaludtunk.

Az éjszaka közepén egy borzasztó viharra ébredtem. A védtelen helyszín nagyon veszélyes volt. Az eső ömlött a kis sátrunkra, a villámlások és mennydörgések egymást követték az égbolton. A villámlások és mennydörgések közötti számolásból rájöttem arra, hogy a vihar pontosan fölöttünk van. Rémület fogott el. Meg sem tudtam mozdulni a hálózsákomban. Fiatal éveimben akkor rémisztett meg először a halál gondolata. Tudtam azt, hogy közel vagyunk a hegycsúcshoz egy olyan sátorban, amelynek tartóvasai az ég felé mutatnak – ami tökéletes vonzás a villámnak. El tudtam képzelni, hogyan nézhetett volna ki a környék egy villámcsapás után. Sötét volt. Az eső úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna – sehova nem tudtam elrejtőzni.

Nem tudom mennyi ideig feküdtem ott mozdulatlanul. Valahogy imádkozni sem tudtam, a félelem ledermesztett. Úgy tűnt, mintha órák teltek volna el – de a valóságban nem biztos, hogy több volt 15 percnél. Aztán hirtelen megszólalt bennem valami és a gátak megnyíltak. Kiöntöttem, a szívemet Istennek, a menny, a föld, a vihar, az eső, az élet és a szépség Teremtőjének. Átgondoltam az életemet, mérlegeltem a gondolataimat és tetteimet. Megvallottam mindazt, ami elválasztott engem minden élet fentartójától. És aztán megtörtént! Anélkül, hogy sokat gondolkoztam volna rajta, felkiáltottam Istenhez: „Uram, ha az a te akaratod, hogy teljes munkaidőben téged szolgáljalak, kérlek állítsd meg a vihart, amikor áment mondok.”

Honnan jött mindez? Hetek óta nem gondoltam nagy dolgokra; élveztem a szabadságot és a hegymászás örömeit. De most itt volt – és az ámen szóval befejeztem az imámat.

Mély csend ülte meg kis sátrunkat. A villámok, mennydörgések és az eső is elállt, mint amikor valaki lekapcsol egy villanykapcsolót. Gondolom, ki volt! Ahogyan ott feküdtem a svájci Alpokban, majdnem 3000 méter magasságban, kezdtem megérteni mi történt. Felráztam a barátomat, hogy elmondjam, mit tett értem az Úr. A mindenség Teremtője meghallgatta egy kétségbeesett gyermekének a kiáltását. Őt érdekelte a jövőm, és kiadta nekem az útiparancsot!

Csodálatos szombatot töltöttünk fenn a hegyen. Ritka, párás köd ölelte körül a sátrunkat, és mi órákat töltöttünk beszélgetéssel és imával. Másnap reggel folytattuk kirándulásunkat. Az időjárás megváltozott, a tél közeledett és hópelyhek tapadtak a hatalmas hegyek csúcsaira. Az éjszakák most már hidegebbek voltak. Visszaindultunk a civilizációba és találtunk kedves autósokat, akiket nem zavart, hogy elvigyenek két koszos, kissé átható szagú, hátizsákos kirándulót.

Zaklatott voltam, mert értékeltem édesanyám tanácsait. Meglátásai számítottak nekem – és tudtam, hogy mi a véleménye arról, hogy lelkésznek tanuljak. Azon töprengtem, hogy vajon hogy fog reagálni a hegyi tapasztalatomra. Mit fog mondani. Ahogy harmadik emeleti lakásunkhoz közeledtem és csengettem, egy csendes imát küldtem Istenhez. Az ajtó kinyílt és édesanyám izgatottan ölelt magához (csak egy édesanya tud így megölelni egy büdös hegymászót). „Anya, el kell mondanom neked valamit. Isten hihetetlen dolgot tett velem” – tört ki belőlem. Anyám tétovázott egy röpke pillanatig, aztán elkezdett beszélni, nem is engedte, hogy szóhoz jussak. „Gerald” – mondta, „olyan sokat imádkoztam a jövődért. Alig két hónapod van a polgári katonai szolgálatod végéig.” Egyenesen reám nézett. „Nem tudom miért, de az az érzésem, mintha Isten azt mondaná nekem, hogy el kellene kezdened lelkésznek tanulni. Tudod, hogy mit mondtam neked, de úgy tűnik, Istennek más tervei vannak.”

Isten útiparancsa nem oldott meg mindet, mielőtt 10 hónappal később elkezdtem teológiai tanulmányaimat az ausztriai Bogenhofenben. Azonban a sok kihívás ellenére is tudtam, hogy mi a célom. Tudtam, hogy hová tartok, amikor Dél-Afrikába mentem, hogy tanulmányaimat befejezzem. Itt nem csak egy diplomát kaptam, hanem egy gyönyörű társat is, akivel a helderbergi főiskolán találkoztam. Tanulmányok, pénzügyek, szolgálati lehetőségek – Isten mindenről gondoskodott. Mindegyik alkalommal, amikor ezek után küszködtem valamivel, vagy elgondolkoztam elhívásomról, egy emlékeztetőt kaptam arról, hogy jó helyen vagyok – az Isten által kijelölt helyen, az Ő művében, előmozdítva országát egyik kis lépésről a másikra.

Isten ma is hív. Szüksége van azokra, akik készek meghallani szelíd, halk hangját, de nem ijednek meg akkor sem, amikor a mennydörgésből szól.

  

Gerald A. Klingbeil még mindig szeret hegyet mászni, és rajong a pillanatokért, amikor meghallja Isten hangját. Jelenleg az Adventista Világ folyóirat társszerkesztője. Feleségével Chantallal és három lányukkal a Maryland állambeli Silver Spingben laknak az USA-ban. Ez a tapasztalat eredetileg az Adventista Világ folyóirat 2013. júliusi számában jelent meg. Most engedéllyel adjuk közre ismét.