A 100 nap imádságban
napi imacélokat itt lehet minden nap megtalálni: http://100napimadsagban.blogspot.com/
Ima az Úr kegyelméért
„Ezt mondta nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert
az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekszem azért az én
erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzon énbennem.
Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban,
üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok,
akkor vagyok erős.” (2Korinthus 12:9–10)
„Az Úr nagy dolgokat fog cselekedni a
benne bízókért. Isten mostani állítólagos népének azért nincs nagyobb ereje,
mert túlságosan bízik saját bölcsességében, és nem ad alkalmat Istennek, hogy
kinyilvánítsa hatalmát az érdekében. Ő minden veszélyben segíteni fog hívő
gyermekein, ha teljesen belé vetik bizalmukat, és hűségesen engedelmeskednek neki.” (Pátriárkák és próféták, 493.
o.)
KÖZPONTI KÉRDÉSEK: Olvasd
el Zsidók 4:12-t. Ahogy elgondolkozol rajta, hogy látod: Isten Igéje elhat a
szívedig? Megítélt azok közül valami, amit most olvastál Isten Szavából?
Hatással volt valami a meggyőződésedre, vagy félretoltad a Szentlélek
sürgetését? Beszéld meg valakivel a gondolataidat. Majd imádkozz, hogy mi népként
ne csak hallgassuk és szeressük az Igét, hanem az Ige szerint is éljünk.
ÖRÖMMEL JELENTJÜK! Áldjuk
az Urat azért a sok videóért, igehirdetésért, egészségügyi szemináriumért és
más anyagért, amit Isten népe osztott meg az elmúlt hetekben. Ezek a csodálatos
és Szentlélektől ihletett anyagok szó szerint tízezrek áldására vannak. A
válság idején Isten népe az Úr dicsőségére fénylik.
·
Imádkozzunk, hogy Isten tartsa meg Zsoltárok 91:7
ígéretét: „Elesnek mellőled ezren, és jobb kezed
felől tízezren; és hozzád nem is közelít.”
·
Imádkozzunk az Adventista Káplánok Osztályáért az
egyházban, miközben a szenvedők és a szükségben levők vigasztalását és
felemelését végzik.
·
Imádkozzunk azokért, akiket a hitükért üldöznek a Közel-Keleten
és Ázsia-szerte. Kérjük, hogy erősek maradjanak, és bemutathassák Jézus
szeretetét üldözőiknek.
·
Továbbra is imádkozzunk az elnapolt generálkonferenciai
ülés új, szerveződő terveiért (ami 2021. május 20–25 között lesz
Indianapolisban). Könyörögjünk, hogy az ülés lelki, misszióközpontú tervekkel
teljen meg, és minden a Szentlélek irányítása alatt történjen.
·
Buzgón imádkozzunk a késői eső kitöltetéséért az
egyházra, hogy a megváltás üzenete eljuthasson a föld végső határáig, és Jézus
visszatérhessen.
További olvasmány
Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 11. fejezet,
„Az ima kiváltsága”.
Isten a
természet és a kinyilatkoztatás, gondviselése és Lelke befolyása által szól
hozzánk. Mindez azonban nem elég: nekünk is ki kell tárni a szívünket felé. A
lelki élet fejlődéséhez szükség van arra, hogy valóságos összeköttetésben
legyünk mennyei Atyánkkal. Ha szívünk hozzá vonzódik, és állandóan művein,
irgalmasságán, áldásain gondolkodunk, még nem jelenti azt, hogy vele
érintkezünk, hogy közösségben vagyunk vele. Hogy ezt elérhessük, mindennapi
életünkben is hozzá kell fordulnunk tanácsért.
Szívünket feltárni Istennek mint barátunknak, ez az ima.
Nem mintha szükséges lenne, hogy elmondjuk neki, kik vagyunk, mit akarunk,
hanem hogy ily módon az Urat a szívünkbe fogadhassuk. Az ima nem Istent hozza
le hozzánk, hanem bennünket emel fel őhozzá.
Mikor Krisztus a földön járt, megtanította imádkozni a tanítványait.
Arra oktatta őket, hogy vigyék mindennapi szükségleteiket az Úr elé, és összes
gondjukat rá vessék. Az az ígérete, hogy imájukat és kérésüket meghallgatja,
biztosíték a mi számunkra is.
Jézus maga is gyakran imádkozott, amikor köztünk járt.
Magára vette fogyatkozásainkat, gyengeségeinket, és áhítattal kért mennyei
Atyjától támogatást és segítséget, hogy kötelességeire és próbáira felvértezze.
Mindenben Ő a mi példaképünk, gyengeségünkben testvérünk, aki „megkísértetett
mindenekben hozzánk hasonlóan” (Zsid 4:15), de mint az egyedüli bűntelen,
természete visszariadt a gonosztól; lelki fájdalmakat és kínokat szenvedett el
a bűnös világban. Emberi mivolta az imát szükségletévé és kiváltságává tette. Vigasztalást
és örömöt talált Atyjával való közösségében. Ha tehát az emberiség Megváltója,
Isten Fia szükségét érezte az imának, mennyivel inkább fontos, hogy mi, bűnös,
gyenge emberek is felismerjük annak szükségét, hogy bensőségesen és állandóan
imádkozzunk Istenhez!
Mennyei Atyánk arra vár, hogy ránk áraszthassa áldása
teljességét. Kiváltságunk, hogy szüntelenül merítsünk és igyunk a határtalan
szeretet forrásából. Nem különös mégis, hogy olyan keveset imádkozunk?! Isten
mindig kész meghallgatni legkisebb gyermekének is a szívből fakadó imáját, mi
mégis olyan kevés hajlandóságot mutatunk, hogy elé vigyük a kívánságainkat.
Vajon mit gondolnak a mennyei angyalok a gyenge, elhagyott és kísértésnek
kitett emberiségről, mikor látják, hogy az Úr végtelen szeretete sokkal többet
óhajt nekik adni, mint amennyit kérni vagy elgondolni tudnának, de ők mégis olyan
keveset imádkoznak, és olyan kishitűek?! Az angyaloknak öröm Istent szolgálni
és a közelében tartózkodni. Legnagyobb örömük, hogy vele közösségben lehetnek;
ám e föld fiai, akiknek pedig akkora nagy szükségük van arra a segítségre, amit
egyedül Ő adhat, elégedetteknek látszanak Isten Lelkének világossága és a vele
való közösség hiányában is.
A gonosz
sötétsége veszi körül azokat, akik az imát elhanyagolják. A kísértés szavai,
melyeket Sátán súg a fülükbe, bűnre csábítják őket azért, mert nem használják
fel állandóan az ima magasztos kiváltságát. Miért vonakodnak Isten gyermekei
imádkozni, holott tudják, hogy az ima a kulcs a hit kezében, amely megnyithatja
a mennyei tárház ajtaját, ahol a Mindenható felmérhetetlen kincseinek forrásai
vannak felhalmozva. Folytonos ima és buzgó éberség nélkül abban a veszélyben forgunk,
hogy hanyagokká leszünk, és az egyenes ösvényről letérünk. Ellenfelünk folyamatosan
akadályozni akarja a kegyelem trónjához vezető utunkat, hogy a bensőséges imát
és hitet nélkülözve ne jussunk ahhoz a kegyelemhez és erőhöz, mellyel a
kísértéseket legyőzhetjük.
Vannak
feltételek, melyek alapján elvárhatjuk, hogy Isten meghallgatja imáinkat. Az
első feltétel, hogy érezzük és ismerjük fel segítségének szükségét. Hisz
megígérte: „Vizet öntök a szomjúhozóra, és folyóvizet a szárazra." (Ésa
44:3) Azok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, és akik szívük mélyéből vágynak
Isten után, biztosak lehetnek, hogy Ő megelégíti őket. De a szív legyen nyitva
Isten Lelkének befolyása előtt, különben a mennyei áldásokat nem fogadhatja be.
Nagy ínségünk már önmagában is olyan érv, amely a
legbeszédesebben szólal fel az érdekünkben. De nekünk kell az Urat keresnünk,
hogy értünk cselekedjen. Ezt mondja: „Kérjetek, és adatik néktek.” (Mt 7:7) És
Ő, „aki az Ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mi
módon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk?"(Róm 8:32).
Ha bűnt
rejtegetünk a szívünkben, és tudatosan vétkezünk, az Úr nem hallgathat meg
bennünket: mindig csak a bűnbánó és összetört szív imája kedves előtte. Ha
minden felismert igazságtalanságot jóvátettünk, akkor remélhetjük, hogy Isten
meghallgatja a kérésünket. Érdemeink sohasem ajánlanak bennünket a menny
kegyelmébe: egyedül Krisztus érdeme és szolgálata vált meg, és az Ő vére
tisztít meg bennünket; a mi munkarészünk pedig, hogy az imameghallgatás
feltételeinek eleget tegyünk.
A
győzelmes ima másik eleme a hit. „Mert aki Isten elé járul, hinnie kell, hogy Ő
létezik, és megjutalmazza azokat, akik Őt keresik.” (Zsid 11:6) Jézus így szólt
a tanítványaihoz: „Amit könyörgésetekben kértek, higgyétek, hogy mindazt megnyeritek,
és meglesz néktek.” (Mk 11:24)
Az ígéret
határtalan, és hű az Isten, aki adta. Ha nem is nyerjük el azonnal, amit
kérünk, mégis hinnünk kell, hogy az Úr hallja a kérésünket, és teljesíteni
fogja. Sokszor annyira tévedünk, és annyira rövidlátóak vagyunk, hogy olyan
dolgokat kérünk, amik a legkevésbé sem válnának áldásunkra. Mennyei Atyánk
szeretetből úgy válaszol az imáinkra, hogy csak azt adja meg, ami a javunkra
szolgál, és amit magunk is kívánnánk, ha a Szentlélektől megvilágosítva láthatnánk
a dolgok valódi állását. Ha imáink látszólag nem hallgattatnak meg, akkor is
ragaszkodjunk erősen az ígérethez. Biztosan el fog jönni a meghallgatás ideje, és
elnyerjük azokat az áldásokat, melyekre a legnagyobb szükségünk van. De
merészség azt állítani, hogy imánk mindenkor és úgy hallgattatik meg, amikor és
ahogy mi kívánjuk. Isten sokkal bölcsebb, semhogy tévedhetne, és sokkal jobb,
mintsem visszatartson jó adományokat azoktól, akik igazságban járnak. Azért ne
féljetek bízni benne, még akkor is, ha imátok nem talál azonnal meghallgatásra.
Bízzatok sziklaszilárdan ígéretében: „Kérjetek és adatik néktek!”
Ha a félelmeinkre
és kétségeinkre hallgatunk, vagy ha minden titokba bele akarunk látni, mielőtt
igaz hitünk lenne, tanácstalanságunk egyre csak nőni és mélyülni fog. Ha
gyengeségünk és alárendeltségünk érzésével jövünk Istenhez, kinek tudása
végtelen, aki összes teremtményét ismeri, szava és akarata által kormányoz
mindent, hittel és alázatosan feltárunk neki mindent, ami a szívünket nyomja,
akkor meghallgatja jajkiáltásainkat, és fényével bevilágítja a szívünket. A
szívből jövő, őszinte ima a legszorosabb közösségbe emel bennünket az
Örökkévaló Lelkével. Ha pillanatnyilag még nincs is rendkívüli bizonyítékunk
arra, hogy Megváltónk és Üdvözítőnk szeretettel és részvéttel hajol le hozzánk,
ez mégis így van. Bár nem érzékeljük láthatóan jelenlétét, keze mégis
szeretettel és részvéttel pihen meg rajtunk.
Ha
kegyelmet és áldást kérünk Istentől, a szívünket is a szeretet és megbocsátás
lelkületének kell áthatnia. Hogy is imádkozhatjuk: „Bocsásd meg a mi
vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek” (Mt
6:12), miközben haragot tartunk a szívünkben? Ha elvárjuk imáink
meghallgatását, akkor nekünk is épp úgy és olyan mértékben kell megbocsátanunk
másoknak, amilyen mértékben mi elvárjuk bűneink bocsánatát.
Az imában való kitartás szintén a meghallgatás feltétele.
Mindig imádkoznunk kell, ha növekedni akarunk hitben és tapasztalatokban.
Állhatatosnak kell lennünk az imában (Róm 12:12), és vigyáznunk kell abban
hálaadással (Kol 4:2). Péter így figyelmezteti a hívőket: „Annakokáért legyetek
mértékletesek és józanok, hogy imádkozhassatok.” (1Pt 4:7) Pál apostol is int
bennünket: „Imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással
tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt.” (Fil 4:6) Júdás levelében a
következőket olvashatjuk: „Ti pedig, szeretteim, épülvén a ti szentséges
hitetekben, imádkozván Szentlélek által, tartsátok meg magatokat Istennek szeretetében.”
(Júd 1:20–21) A szüntelen ima a lélek Istennel való szakadatlan egyesülése;
általa az Úrtól jövő élet átárad a mi életünkbe, életünk tisztasága és
szentsége viszont Istenhez kapcsol bennünket.
Szükséges,
hogy kitartóan imádkozzunk; ne engedjük, hogy ebben bármi is meggátoljon.
Minden erőnket feszítsük meg, hogy szívünk fenntartsa a közösséget Jézussal.
Keressük az alkalmakat az imára, bárhol kínálkozzanak is. Azok, akik igazán
törekszenek az Istennel való közösségre, rendszeresen részt vesznek az imaórákon,
mindenben eleget tesznek kötelezettségeiknek, és a legkomolyabb buzgósággal
igyekeznek az összes áldást elnyerni! Minden alkalmat felhasználnak, hogy rájuk
ragyogjon a mennyei fény sugara.
Imádkozzunk
családi körben is; de mindenekfelett nem szabad elhanyagolnunk a titkon való
imát, mert az lelkünk lehelete, élete. Lehetetlen, hogy a lelkünk fejlődjön, ha
az imát mellőzzük. A családi körben és nyilvánosan mondott imák nem elegendőek.
Csendben és egyedüllétben öntsd ki a szívedet; imád csak annak füléhez jusson
el, aki azt meghallgatja. Egyetlen kíváncsi fül se hallja meg ezeket a
kéréseket. A csendes magányban a lélek mentes az összes külső befolyástól,
elsősorban az izgalomtól. Nyugodtan, de buzgón szálljon fel imád Istenhez!
Állandó és gyógyító lesz az a befolyás, mely tőle árad, aki látja a titkokat, és
akinek a füle mindig nyitva van azok előtt, akik szívük mélyéből kiáltanak
hozzá. Egyszerű, gyermeki hittel ápol a lélek közösséget Istennel, miáltal mennyei
fénysugarakat fogad magába, melyek erőt és kitartást adnak a Sátán elleni
küzdelemhez. Isten a mi erősségünk.
Imádkozzatok
belsőszobáitokban; mindennapi munkátok közben is gyakran emeljétek fel
szíveteket Istenhez. Így járt Énókh is az Úrra. Jóillatú áldozathoz hasonlóan
szállnak fel ezek az imák a kegyelem trónjához. Akinek a szíve Istenre
támaszkodik, azt Sátán soha nem győzheti le.
Nincs olyan
idő és hely, amely alkalmatlan volna az Istenhez való fohászkodásra. Semmi sem
gátolhat meg bennünket, hogy szívünket bensőséges imában az Úrhoz emeljük. Az
utca forgatagában, a mindennapi üzleti ügyek intézése közben is fohászkodhatunk,
és kérhetjük Isten vezetését, ahogy Nehémiás is tette, mikor kérését Artaxerxész
király elé vitte. Mindenütt ápolhatjuk az Istennel való közösséget. Szívünk
ajtaja mindig álljon nyitva, és szüntelenül küldjük fel Jézushoz sóhajtásunkat:
„Jöjj és maradj a szívemben mint mennyei vendég.”
Lehet, hogy romlott légkör vesz körül bennünket, mégsem
kell mérgét magunkba szívnunk: élhetünk az ég tiszta levegőjén. A tisztátalan
vágyak és szentségtelen gondolatok minden ajtaját szorosan bezárhatjuk, ha
szívünket bensőséges imában emeljük fel Istenhez. Azok, akik szívüket nyitva
tartják az Úr áldása és segítsége előtt, sokkal szentebb légkörben élnek, mint
amely a földön veszi körül őket; mert állandóan közösségük lesz a mennyel.
Világosabb fogalmakkal kell bírnunk Jézusról, és
helyesebben kell értékelnünk az örök valóságok értékét. A megszentelt élet
szépségével kell Isten gyermekei szívének eltelnie, és e végcél elérése
érdekében a mennyei dolgok feltárásáért, isteni világosságért kell imádkoznunk.
Irányítsuk
lelkünket a menny felé, hogy az Úr mennyei légkörbe vonhasson bennünket.
Annyira közel juthatunk Istenhez, hogy minden váratlan megpróbáltatás
alkalmával olyan természetesen fordul hozzá szívünk, mint a virág a nap felé.
Hozzátok
gondjaitokat, örömeiteket, szükségleteiteket és aggodalmaitokat és mindazt, ami
nyom és kínoz, Isten elé! Terheiteket Ő sohasem találja nehéznek, soha nem
fáraszthatjátok ki Őt. Ő, aki hajatok szálát is számontartja, nem közömbös
gyermekei szükségletei iránt. „Igen irgalmas az Úr, és könyörületes.” (Jak
5:11) Nyomorunk és jajkiáltásunk a szívéig hat. Vigyétek hozzá mindazt, ami a szíveteket
nyomja. Semmi sem olyan hatalmas, hogy ne bírná el, mert Ő tart fenn világokat,
és Ő kormányozza a világmindenség ügyeit. Békességünk feltételei közül egyik
sem olyan jelentéktelen, hogy ne figyelne oda rájuk. Élettapasztalataink
egyetlen fejezete sem olyan homályos, hogy ne olvashatná el; nem lehet olyan
nehéz a helyzetünk, hogy meg ne oldhatná. Legkisebb tanítványát sem érheti kár,
nem kínozhatja gond a szívünket, nem érhet öröm, és nem hagyhatja el olyan őszinte
ima az ajkunkat, amely iránt ne érdeklődne közvetlenül. „Meggyógyítja a megtört
szívűeket, és bekötözi sebeiket.” (Zsolt 147:3) Isten és minden egyes lélek
között olyan határozott és teljes viszony van, mintha rajta kívül nem volna
senki más, akiért szeretett Fiát odaadta volna.
Jézus így
szólt: „Az én nevemben kértek majd: és nem mondom néktek, hogy én kérni fogom
az Atyát tiérettetek; mert maga az Atya szeret titeket.” (Jn 16:26–27) Előtte
pedig az mondja: „Én választottalak titeket..., hogy akármit kértek az Atyától
az én nevemben, megadja néktek.” (Jn 15:16) De Krisztus nevében imádkozni
többet jelent, mint a nevét megemlítenünk az ima elején és végén. Azt jelenti,
hogy Jézus lelkülete és indulata uralja imánkat: elhisszük ígéreteit, rábízzuk
magunkat kegyelmére, és munkáját végezzük.
Isten nem azt kívánja,
hogy remeték vagy szerzetesek legyünk, és a világtól visszavonulva szenteljük
magunkat az Ő szolgálatára. Az élet hasonlítson Krisztus életéhez mind a
magányban, mind a tömegben. Aki csupán imádkozik, de nem cselekszik, az
csakhamar felhagy az imával is, vagy pedig imája külső formasággá válik.
Mihelyt kivonják az emberek magukat a társadalmi élet és a keresztényt terhelő
kötelezettségek teljesítése, valamint a kereszthordás alól, mihelyt megszűnnek
a legkomolyabban fáradozni Urukért és Mesterükért, aki értük dolgozott, bármily
hűséges munkások voltak is, többé nincs miért imádkozniuk, és semmi sem
készteti őket áhítatra. Imájuk egyéni és önző lesz. Nem tudnak többé az
emberiség szükségleteiért, Isten országának épüléséért és a munkához való
erőért imádkozni.
Nagy
veszteségünk, ha elhanyagoljuk a közösség ápolásának kiváltságát, amely erősít
és bátorít bennünket Isten szolgálatában. A szívünkben az Úr szavának igazságai
lassanként elvesztik erejüket, fontosságukat és jelentőségüket. Megszentelő
befolyásuk már nem hat a szívünkre, a lelki életünk hanyatlani kezd. Egymással
való érintkezésünk sokat veszít melegségéből a keresztény együttérzés
hiányában. Aki csak magának él, nem tölti be azt a hivatást, melyet Isten
kijelölt neki. Ha helyesen ápoljuk természetes szociális hajlamainkat, és összeköttetésbe
lépünk másokkal, így fejlődik ki az Isten szolgálatára alkalmas erőnk.
Ha a
keresztények mindennapi érintkezésük közben többet beszélnének egymással az Úr
szeretetéről és a megváltás drága igazságairól, azzal a saját szívük
felfrissülne, és másokat is felüdítenének vele. Naponként többet tanulhatunk
mennyei Atyánktól, és naponta jobban megtapasztalhatjuk kegyelmét. Ha így
élünk, akkor egyre élénkebbé válik bennünk a vágy, hogy beszéljünk a
szeretetéről, és ha így cselekszünk, a szívünk is felmelegszik és felbátorodik.
Ha többet gondolnánk Jézusra, többet beszélnénk róla, és kevesebbet magunkról, akkor
jobban érezhetnénk a jelenlétét is.
Ha annyit
gondolnánk Istenre, mint ahányszor gondviselésének bizonyítékait tapasztaljuk,
akkor gondolataink állandóan nála időznének; élvezetté válna róla beszélni és
nevét magasztalni. Szívesen beszélünk mulandó dolgokról, mert azok érdekelnek
minket; szívesen beszélünk a barátainkról is, mert szeretjük őket, örömünk és
bánatunk összeköt velük. Ám végtelenül nagyobb okunk van arra, hogy Istent
jobban szeressük, mint földi barátainkat, és ezért az volna a legtermészetesebb
dolog, hogy gondolatainkban is vele foglalkozzunk a legtöbbet, szeretetéről,
irgalmasságáról beszéljünk, és hatalmát magasztaljuk. A gazdag ajándékok,
melyekkel a menny elhalmozott bennünket, ne vegyék annyira igénybe gondolatainkat
és szeretetünket, hogy többé mit se adjunk Istennek; ellenkezőleg, ezek minden nap
őrá figyelmeztessenek, és a hála és a szeretet kötelékeivel fűzzenek bennünket
mennyei Jótevőnkhöz. Nagyon sokat foglalkozunk a nyomorúságos, földi
életünkkel. Emeljük fel a tekintetünket a mennyei szentély nyitott kapujára,
ahonnan Isten fénye és dicsősége tükröződik vissza Krisztus arcáról, aki „mindenképpen
üdvözítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez” (Zsid 7:25).
Magasztaljuk
Istent többet „kegyelméért és az emberek fiai iránt való csodadolgaiért"
(Zsolt 107:8). Imáink és áhítataink ne csupán kérésekből álljanak! Gondolataink
ne csak saját szükségleteinkre irányuljanak, hanem gondoljunk azokra a
jótéteményekre is, melyeket elvettünk. Amúgy se imádkozunk túl sokat, de így is
gyakran lespóroljuk a hálaadást. Napról napra részesedünk Isten kegyelmi
ajándékaiban, és mégis milyen kevés hálát tanúsítunk iránta.
Régen, amikor Izrael fiai istentiszteletre gyűltek össze,
az Úr megparancsolta nekik: „Ott egyetek az Úrnak, a ti Isteneteknek színe
előtt, és örvendezzetek ti és a ti házatok minden népe, kezetek minden
keresményének, amelyekkel megáld téged az Úr, a te Istened.” (5Móz 12:7) Amit
Isten dicsőségére tettünk, azt örömteli szívvel, dicsénekekkel és hálaadással
ajánljuk fel, sohase szomorúan, bánatosan.
A mi
Istenünk szeretetteljes, irgalmas Atya. Ne essen nehezünkre neki szolgálni.
Ellenkezőleg, örüljünk és ujjongjunk, hogy szolgálhatunk és részt vehetünk
munkájában. Isten nem akarja, hogy gyermekei, akiket olyan dicsőn váltott meg,
kegyetlen és zsarnok hajcsárnak tekintsék. Ő a legjobb barátjuk, és mikor Őt
imádják, az Úr velük van, vigaszt és áldást várhatnak tőle, mely örömmel és
szeretettel tölti be a szívüket. Isten azt akarja, hogy gyermekei az Ő szolgálatából
vigasztalást merítsenek, és inkább örömnek, mint tehernek tekintsék a
szolgálatát. Legnagyobb vágya, hogy mindazok, akik Őt imádják, szeretetének és
előrelátásának számos jelét véve, mindennapi munkájukhoz erőt merítsenek, és
kegyelmet nyerve hűségesen és becsületesen járhassanak el minden dologban.
Gyűljünk össze Krisztus keresztje alá! A megfeszített Jézus
legyen elmélkedésünk, beszélgetésünk és legszentebb örömünk tárgya. Gondoljunk
állandóan Isten áldásaira, és ha végtelen szeretetét tapasztaljuk, örömmel
tegyünk le mindent abba a kézbe, melyet értünk keresztre szegeztek.
Szívünk
az ima, hálaadás szárnyain emelkedhet közelebb az éghez. A mennyben hálával
magasztalják és gyönyörű énekekkel dicsőítik Istent, és amikor mi kifejezzük
szívünk háláját, istentiszteletünk mindinkább hasonló lesz a mennyei seregéhez.
„Aki hálával áldozik, az dicsőít engem” (Zsolt 50:23), mondja az Úr. Lépjünk
tehát mindnyájan tiszteletteljes örömmel, hálával és dicsénekekkel Alkotónk elé
(Ésa 51:3).
Ámen!
VálaszTörlés